Önbizalom romboló feltételezések 2.

Olvastam a napokban egy lányról, aki kitartóan küzd az előbbre jutásért, de sajnos csöbörből vödörbe esik. Hogy a fiatal pár, akivel kiadáscsökkentés végett az albérletét megosztotta, pár hónap együttélés után eltűnt és üres lakást hagytak maguk után… És hogy ugyanezen lány jóhiszeműen bevállalt egy autóhitelt egy fiúval közösen, amit most neki kell fizetnie, sőt egy gyorshajtásért kiszabott büntetést is, mert a fiú eltűnt az autóval. A kiadásai fedezésére kénytelen volt néhány hónapra olyan munkát is elvállalni, ahol nem jelentették be… A túlóráért és az üzletvezetésért pedig kevesebbet keresett, mint korábban.

Szerencsére van neki egy gondoskodó nővére, aki felkarolta őt egy érdekes kezdeményezés formájában, amely kezdeményezésről itt olvashatsz.

Tehát ez az az eset, ahol az önbizalomhiány, a jóhiszeműség és a negatív értelemben vett naivitás már olyan mértékű egy ember fejében, hogy a szükséges óvintézkedéseket sem teszi meg. Azt feltételezi emberekről – és sajnos arra alkalmatlan emberekről – hogy egyet gondol velük, és beengedi őket az intim szférájába, feltételek szabása nélkül. Nem védi meg magát. Azt gondolja róluk, hogy meg lehet bennük bízni, jobban, mint saját magában. Valószínűleg nagyon szeretetre vágyik – és aztán pórul jár.
És szerintem nem az a legfőbb probléma, hogy pórul jár. Hanem az, hogy újra belelép ugyanabba a gödörbe!

A jelenségről szó van a “Hogyan dobj vissza kenyérrel?” című e-könyvben is, amelyet ide kattintva rendelhetsz meg.>>>

Még emlékszem néhány fiatalkori párkapcsolatomra, amelyekben én is a saját bőrömön tanultam meg, hogy mik a túlságosan pozitív feltételezések hátulütői és a másik eltérő elképzelésének a jelei. Amikor vártam a pasit, de nem jött el a randira… és még csak fel sem hívott… És persze azt feltételeztem, hogy szegény beteg, vagy éppen elrabolták az ufók, csak hogy a rózsaszín ködöt fenntartsam, hogy felmentsem őt a kapcsolattal együtt felvállalt felelőssége alól. Aztán persze idővel kiderült, hogy másra gondolt, mint én, amikor “összejöttünk”. Utólag nézve örülök, hogy semmi lényeges dolgot nem adtam oda neki. Leckének azonban jó volt.

Tehát, hogy tanuljunk az esetből… Amikor megismersz egy embert, alapvetően kétfajta hozzáállással kezelheted:

• Pozitívat feltételezel róla, amíg rá nem cáfol. Azaz, bízol benne, persze a szükséges óvatossággal.

• Negatívat feltételezel róla, amíg rá nem cáfol. Azaz, nem bízol benne, megtartod a három lépés távolságot, amíg ki nem derül, hogy érdemes a bizalmadra. (Erről is szó van a “Hogyan dobj vissza kenyérrel?” című könyvben >>>)

Te választod ki, hogy melyik hozzáállással élsz. Az óvatosságot viszont mindig célszerű betartani, és az óvatosságnak ez a három pillére van:

• Az általad vállaltakat betartani. Mert csak így várhatod el a másiktól is, hogy korrekt legyen veled.

• Mindent meg kell kérdezni, amit csak lehet, “hülye” kérdéseket is fel kell tenni, mert a pontos információknak ez az alapja, és így nem ér meglepetés. Ez annak ellenére fontos, hogy a mai magyar társadalom szerintem a folyamatos kérdezősködőkre ferde szemmel tekint… És még “indokokat” is kitalál, hogy miért kell csöndben maradni. “Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna…” Na igen, de akkor hogyan tanulsz? Valamint úgy gondolom, hogy az egészséges mértékű “dörzsöltség” sem kimondottan pozitív kicsengésű erény a köznyelvben. Pedig életmentő lehet! És, ha az illető nem válaszol a kérdésedre, vagy kitér előle, akkor gyanakodhatsz, hogy esetleg nem a te embered.

• És, főként hivatalos ügyekben kell mindent írásba foglalni, mert csak a leírt tényekkel lehet jogorvoslatot kérni. Szó elszáll, írás megmarad. Ha a partnered nem hajlandó az írásba foglalásra, ez is jel lehet arra, hogy nem a te embered.

Neked voltak az említett lányéhoz hasonló eseteid?

Te milyen jeleket tapasztaltál meg azt illetően, hogy a kelleténél pozitívabban láttál valakit?